Az idei nőnap alkalmából két szemszögből vizsgáljuk meg, milyen nőként a fejlesztők világában tevékenykedni. Egy korábbi ALLWIN-ost, Rábel Katalint, mint indie játékfejlesztőt kérdeztünk meg a témával kapcsolatban. Soproni Diána, Sitecore fejlesztő, DevOps mérnök munkatársunktól pedig az ALLWIN-os tapasztalatokba és napi feladatokba is betekintést nyerhettek.

‍

Mit jelent számodra a nőnap? 

Rábel Katalin: Kicsit felemás érzéseim vannak. Egyfelől fontos, hogy megünnepeljük, mert a nők különböző szempontokból hátrányban lehetnek (és van, ahol vannak is) a férfiakkal szemben és az is jó, hogy ilyenkor olyan nőkre is fókuszálunk, akik nem a megszokott utat járják és inspirálják a többi nőt. De azt a részét már annyira nem szeretem, hogy akkor most mindenkinek adjunk virágot, mert ettől olyan “olcsó jó” lett. Letudtunk egy nap alatt gyorsan minden nőt és utána minden marad a régiben. Szóval kicsit megmosolyogtat a nőnap, mert az eszmeiség, ami mögötte van, az jó, csak sokszor a megvalósítás nem annyira ezt támasztja alá.

Soproni Diána: Számomra igazából ugyanolyan nap, mint a többi. Tehát ha valamit meg akarunk ünnepelni, akkor azt bármelyik napon meg tudjuk tenni. Én úgy érzem, ezek a kijelölt napok csak marketingfogások. Persze marketingfogástól függetlenül jólesik a kedveskedés, csak nem kellene egy napra korlátozódni. De szerintem ez mindenkinek kijár, ugyanígy az apák napjával, anyák napjával, bármilyen hasonló kijelölt nappal kapcsolatban meg kell adni az embereknek, meg minden élőlénynek azt, ami kijár. 

‍

Az ezredfordulóhoz képest nőtt a nők aránya a felsőoktatás műszaki és informatikai szakjain, de Magyarország még így is az utolsók között van a női információs és kommunikációs technológiai szakemberek arányát tekintve. Hogyan segítheti elő az oktatás a pozitív változást ezen a téren? A te pályaválasztásodra milyen hatást gyakorolt az oktatás, a pedagógusok, akikkel találkoztál?

Rábel Katalin: Igaz, hogy anyukám matektanár, de itthon senki nem mondta azt, hogy “te figyelj, miért nem leszel informatikus?”, ezt magamtól választottam. Az alapszintű informatikaoktatás sem volt a mi időnkben a helyzet magaslatán a gimiben, csomószor nem volt semmi értelme az  informatika óráknak. Emlékszem, hogy volt külön elméleti óra, ahol a számítástechnika történetéről tanultunk meg arról, hogy hány bit egy byte; és volt gyakorlat, amikor beülhettünk egy számítógép elé és dög unalmas és néha teljesen haszontalan dolgokat kellett megoldani, például Excelben állítani a formázásokat, vagy létrehozni mappákat DOS-ban. Nagyjából mindenki csak játszott, vagy beszélgetett.

Arra is emlékszem, hogy ketten ültünk egy számítógépnél, mert nem volt elég gép és a padtársammal megcsináltuk kb. 10 perc alatt az egész órára kiadott feladatokat, és utána segítettünk a többieknek akiknek nem ment. Már majdnem mindenkinek volt otthon számítógépe, az osztály egy része sokat játszott számítógépes játékokkal is, mi már ebben nőttünk fel. Gyakran előfordult, hogy mi sokkal többet tudtunk a számítógépekről, mint a tanárunk.

Gimi utolsó évében egy új tanárral az utolsó órák egyikén jutottunk el oda, hogy egy kicsit mutatott programozós dolgokat. De az is csak nagyon-nagyon alap dologra terjedt ki, pl. hogy írjuk ki a számokat 200-ig. Úgyhogy nekem ez teljesen belülről jött, és nem az iskola inspirált arra, hogy ezzel foglalkozzam. De én egyébként is mindig egy kicsit a saját utamat jártam.

Soproni Diána: Engem alapból érdekelt az IT. Igaz, volt olyan korszakom, mikor balerina vagy az állatok iránti imádatom miatt éppen állatorvos szerettem volna lenni. De mindig bennem volt, hogy érdekel, hogyan működik a számítógép vagy bármilyen elektronikai dolog. Szerettem nézegetni, mondjuk amikor nagypapám szerelt valamit otthon. Amikor például deszkát fűrészelt valamihez, akkor előfordult, hogy segítettem neki tartani. Szerintem jó, ha a gyerek lát ilyeneket is és nem küldik el mindig azzal, hogy ő mégis csak egy gyerek, úgyhogy nincs ott semmi keresnivalója.

‍

A kutatások szerint a gyerekek nemi identitása 3-4 éves koruk körül kezd kialakulni. Azaz ilyenkor kezdik megtanulni, mi illik egy lányhoz és mi való egy fiúnak, ilyenkor hangozhatnak el szülők, nagyszülők szájából olyan mondatok, hogy “miért akarsz te lány létedre autószerelő lenni?”. Te tapasztaltál esetleg hitetlenkedést, ellenállást ismerősök vagy családtagok részéről, mikor az informatika mellett döntöttél? Szerinted hogyan lehetne elhitetni a lányokkal, hogy előttük is nyitva áll ez a terület? 

Rábel Katalin: Szerintem a családomnak sosem volt ezzel problémája, a tanáraimnak sem. Olyanokat megkaptam néha, hogy “szépen öltözködjél, egy kislánynak csinosnak kell lenni”, én meg mondtam, hogy “de én ezt akarom felvenni, mert ez tetszik, meg kényelmes”. Szóval nálunk a pályaválasztásnál az nagyobb faktor volt, hogy meg lehet-e élni majd belőle. Amikor a Színművészetit jelöltem meg első helyen, szerintem azon izgultak egy kicsit otthon, hogy nehogy fölvegyenek, haha. De komolyra fordítva, nem hiszem, hogy bárkinek lett volna problémája vele, ha abban az irányban megyek tovább.

Egyébként szerintem, hogyha lenne valami szakkör, ami nem feltétlen csak az informatikáról szól általánosságban, az sokat segítene az érdeklődés felkeltésében. Mert az, hogy “informatika”, nekem egy kicsit tág fogalom, meg lehet, hogy egy kicsit száraz is Engem sem maga az informatika vonzott, inkább az, hogy mit lehet vele elérni, mire lehet használni.

Soproni Diána: Szerintem a szülők részéről van nagy szerepe az egésznek, hiszen ők azok, akikre felnéznek a gyerekek, és ha ők nem támogatják vagy biztatják a lányukat, akkor neki még kevesebb önbizalma lesz belevágni ilyesmibe. Mi például úgy nevelkedtünk a családban, hogy ne essünk kétségbe, ha elromlik valami, megcsináljuk a favágást is, ha kell, úgyhogy van és volt előttem atipikus példa is.

‍

Hogyan és mennyi idős korodban kezdődött a kapcsolatod az informatikával?

Rábel Katalin: Otthon kicsi korom óta volt számítógépünk, a játékokkal kb. ötévesen találkoztam először, apukám ZX Spectrum gépén. A családom nem veti meg a számítógépes játékokat, legyen szó passziánszról vagy autóversenyről, mindenki megtalálta a magának valót. De másra is használtuk, én pl. szerettem Paintben rajzolni, és sokszor gyártottam buli meghívókat vagy iskolai plakátot Wordben.

Az igazi szerelem a szakmával gimiben kezdődött. Volt egy játék, amivel akkoriban nagyon sokat játszottunk az egyik barátnőmmel és abba teljesen bele voltam bolondulva, hogy “Úristen, ilyen játékot lehet csinálni és ez mennyire tök jó!”. Ez a Lionhead Studios-nak a Black&White című játéka, ami nagyon mély nyomokat hagyott bennem.  Az egész világa érdekes volt és beszippantott. Mai szemmel nézve a grafikája borzasztó, hiszen egy 20 éves játék, de ha lenne rá időm, ma is leülnék vele játszani. Nagyon jó volt a története és a szereplői, ez volt az első játék ami érzelmileg hatott rám. Volt benne egy kis csavar, ahogy tanítod a “kisállatod”. Nem csak annyi, hogy megnyomsz egy gombot, és akkor valami történni fog, hanem figyeli, hogy mit csinálsz, hogy viselkedsz, tényleg tanítani kell dolgokra és ez nagyon érdekes koncepció volt. Ez volt az egyik, ami miatt a játékfejlesztés felé fordultam.

Soproni Diána: Általános iskolában az informatika tanárnő mindig bemutatta nekünk órán az új kütyüjeit, de akkor még a technika óra valahogy jobban megfogott. Szakközépiskolában volt egy szakkörszerű valami, ahol azt hiszem, Pascalban programoztunk, de kb. simán csak tollba mondták, hogy mit írjunk, mert akkor például ez fogja megjeleníteni a kis kurzort vagy a szöveget. Semmilyen mélyebb magyarázat nem volt, de talán az volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy ebbe az irányba fogok továbbhaladni.

‍

Egy 15 éves magyar programozó lánnyal készült interjúban olvastam, hogy bár sokan hiszik, hogy a programozás kizárólag matekzseniknek való, valójában csupán egy másfajta nyelv, így ha a nyelvekben tehetséges valaki, akkor a programozás sem jelenthet problémát. Te hogy vélekedsz ezzel kapcsolatban?

Rábel Katalin: Ez elég közel áll az igazsághoz. Az első programnyelvek még nagyon matematikai vagy gépi jellegűek voltak, amit nehéz egy laikusnak ránézésre megérteni. Az 50-es években viszont Grace Hopper arra jutott, hogy valószínűleg többen megértenék a programozást, ha a programnyelvek jobban hasonlítanának az angol nyelvhez. Csapatával ők alkották meg az első fordítót, ami az “emberibb” programnyelvet gépi kódra fordította. Ilyen értelemben valóban, egy programnyelvet megtanulni, vagy “beszélni” nagyjából olyan, mint bármilyen idegen nyelvet. De ez önmagában még kevés ahhoz, hogy valaki programozni tudjon. 

Az, hogy mennyire kell érteni a matekhoz, vagy a mateknak melyik részéhez, az nagyon függ attól, hogy végül az ember mit fog csinálni. Az informatika elég tág dolog, de például ahhoz, hogy valaki kereskedelmi honlapokat fejlesszen, nem biztos, hogy kell az a matek, amit mondjuk egy játékban a fizikához.De ha mondjuk valaki grafikákkal foglalkozik, akkor már sokkal több értelme van az analízisnek, fizika dolgoknak, mert ott már olyanokat ki kell tudni számolni, hogy például hogyan jön be a fény az ablakon, hogy az arc melyik része világos, melyik sötét, hogy vetülnek az árnyékok, stb. Ez a kettő nagyon más, hiába mindkettő programozás, sőt, akár ugyanazt a programnyelvet is használhatják. Mégis teljesen más tudás kell hozzá. Én például nem is szoktam ezekkel foglalkozni. A férjem is programozó, ő viszont a grafika részéhez ért. Én írom a játék logikáját, de ha ilyen feladat van, például nálunk a játékban, ami az ő szakterülete, akkor inkább megkérdezem őt. Biztos meg tudnám tanulni én is, vagy utánanézni, csak az nekem sok időbe telne, ő meg tudja fejből, mert neki ez a munkája.

Soproni Diána: Én sem vagyok egy matekzseni, bár jó voltam matekból. Azt nem mondanám, hogy nem kell hozzá matematika, inkább azt hangsúlyoznám, hogy a logikus gondolkodás az, ami kell hozzá. Emlékszem, amikor tanultam a programozást, akkor időnként azért volt nehéz, mert még nem sajátítottam el a gondolkodásmódot hozzá. Hogy hogyan is kell ezt nézni, hogy meg tudjam csinálni, le tudjam kódolni.

‍

“A sokszínűbb informatikai csapatok gazdasági szempontból is jótékonyan hatnának a hazai vállalatokra, ezért ők már most is szívesen alkalmaznak női digitális szakembereket.” Látsz/láttál példát ilyen törekvésekre a munkád során? Volt esetleg példa arra a karriered során, hogy ugyanazt a problémát egy női fejlesztő teljesen máshogy közelítette meg, mint a férfi munkatársak a projekten?

Rábel Katalin: Hát nálunk a csapatban nem nagyon téma ez, talán azért sem, mert kevesen vagyunk. Inkább az a lényeg, hogy az adott ember, akit egy munkára keresünk, meg tudja-e csinálni azt, amit kell, meg, hogy mennyibe kerül. És szerintem egyébként valahol ennek kellene a célnak lenni. Hogy ne az számítson a munkában, hogy valaki férfi vagy nő, hanem hogy el tudja-e végezni az adott feladatot. Az legyen a mérce, hogy jó-e az ember abban, amit csinál.

Kicsit jobban szemlélteti az arányokat a kollégiumi szobabeosztás. Volt szerencsém annak idején a Schönherz koliban lakni pár évig. Ott minden szinten 16 szoba van és mind a 16 szobában van 4 ágy. A gólyaszintek lakóit mindig beosztották előre, aztán később már mindenki megválaszthatta a szobáját. Ezért a gólyaszintek reprezentálták talán legjobban a nemek arányát: a 16 szobából volt 1, ahol csak lányok voltak, a többi 15 szoba mind fiú szoba volt.

Az, hogy csomó helyen bevezetik a kvótát és megkövetelik, hogy 50 százalék legyen a nők aránya megint ugyanaz kicsit, mint a nőnap. Ez egy jó a cél, egy jó gondolat, csak nem biztos hogy ez a megoldás. Mert amíg a 16 szobából 1 lányszoba van, addig nem fogsz tudni 50 százalék nőt felvenni,  hiába szeretnél.

Soproni Diána: Hallottam más cégekről is a baráti társaságon belül, hogy kitűzték, a munkaerő hány százalékának kell nőnek lennie náluk. Így volt arra is példa, hogy óvónőből átképzett frontend fejlesztő került a barátaim csapatába.

‍

Vannak már olyan felnőttképzési intézmények, melyek megcélozták kifejezetten a kisgyermekükkel otthon maradó édesanyákat, hogy azok a GYES alatt elsajátíthassák a szoftverfejlesztés vagy -tesztelés alapjait és átképezhessék magukat. Hogyan lehet felkelteni a fiatal nők érdeklődését a fejlesztés iránt? Lehet valakiből felnőttként is jó fejlesztő vagy korábban kell elkezdeni? Egyáltalán milyen a “jó fejlesztőalapanyag”?

Rábel Katalin: Szerintem az, hogy kiből lesz jó fejlesztő mindösszesen attól függ, hogy az emberben mennyi motiváció van, hogy akarja-e megtanulni vagy csak kényszerből, muszájból kell vele foglalkozni. Ha tényleg mindig is szerettél volna webshopokat írni vagy játékokat fejleszteni, akkor miért nem kezded el? Sosem késő.

Pályaváltóként talán az a nehéz benne, hogy félre kell tenni a büszkeséget. Ha az embernek már mondjuk van egy több éves (vagy több tíz éves) kiépített karrierje, majd hirtelen vált valami teljesen másra, akkor ott lesz tapasztalat nélkül, mellette egy rakás huszonéves, akinek viszont már lehet, hogy van tapasztalata. Vagy lehet, hogy lesz egy olyan főnöke, aki nála jóval fiatalabb. Ez elbátortalaníthatja az embert, de ezeket a gondolatokat ilyenkor félre kell tenni. Mindenkinek meg kell találnia azt a helyet, ami neki való és amiben ő a legjobban érzi magát, meg amiben a legtöbbet tudja nyújtani. Lehet, hogy ez nem lesz meg elsőre, de ez nem baj. Az a baj, ha nem találod meg soha, ha nem próbálkozol soha.

Soproni Diána: A COVID előtt egy állásbörzén beugrós ALLWIN-os toborzóként szerzett tapasztalatom azt mutatja, hogy nem minden gyorstalpaló képzésen mélyítik el a diákok tudását, inkább egy alapot adnak. De a korosztály szerintem nem korlátozza a fejlesztői szakmára történő váltást. Nyilván egy anyának már teljesen más az érdeklődési köre. Szerintem engem anyukaként például egy a gyermek életfolyamataihoz kapcsolódó alkalmazásfejlesztés lehetősége ragadna meg, hogy én fejleszthetnék ilyet a saját igényeinkre szabva.

‍

Milyen karrierlehetőségei vannak a fejlesztő(nő)knek az IT-ben a mai Magyarországon? És külföldön?

Rábel Katalin: Határ a csillagos ég, oda jutnak el, ahová csak akarnak. :) De félreértés ne essék, ezért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint bármi másért.

Soproni Diána: Az ALLWIN-nál egyelőre nincs kőbe vésve, hogy milyen karrierutak vannak, de ettől függetlenül én nem hiszem, hogy ne érhetné el bármelyik munkatársnőnk a cégnél ugyanazt, amit a férfi munkatársaink. Azt látom, hogy általánosságban minden elérhető a nőknek az IT szakmában. Például a külföldi projekten, amin most dolgozom, több kolléganő is mostanában ment el szülési szabadságra, és őket is tárt karokkal várják vissza. Sokféle pozícióban találkoztam már nőkkel a szakmában scrum master-től és tesztelőtől a frontend fejlesztőn és dizájneren át a product ownerig és egyéb menedzseri pozíciókig. Ezek közül például a scrum master és product owner felé sem elvárás a fejlesztői végzettség vagy tudás.

‍

Hallottam, hogy kutatások szerint a STEM iránt érdeklődő lányok száma majdnem megduplázódik, ha van ezeken a területeken korábban nagyot alkotó vagy jelenleg tevékenykedő példaképük, szemben azokkal a lányokkal, akiknek nincs ilyen példaképe. Neked volt/ van példaképed az IT iparágból?

Rábel Katalin: Nem igazán volt ilyen példaképem. Igaz, hogy itt vannak szervezetek, akik külön azzal foglalkoznak, hogy a játékfejlesztésben dolgozó nőket promótálják és ez tök jó, csak engem nem ez motivál, nekem igazából már megvan a saját motivációm. De a férjem munkahelyén például van egy program, ami a lányok körében népszerűsíti a játékfejlesztést, ezt jó kezdeményezésnek tartom.

A STEM egyébként egy nagyon klassz dolog. Mi is fel vagyunk szerelkezve itthon STEM játékokkal. Már egész kicsiknek is lehet valamilyen programozást tanítani, matematikai ismeretek nélkül. A hároméves lányom például a Kód-orgó Hernyópajtás Fisher Price  fejlesztő játékkal kapcsolatban már tudja, hogy amilyen sorrendben összerakja a hernyótestet, úgy fog viselkedni a hernyó. A testet szét lehet szedni szegmensekre és minden szegmens egy utasítás (előre, jobbra, balra, zene). Aki esetleg még belekóstolna játékos formában a programozásba, van egy társasjáték is erre a polcunkon: a Twin Tin Bots. Ezekhez nem is kell számítógép sem, úgyhogy az a szülő is megnyugodhat, aki esetleg aggódik, hogy túl sokat ül majd a képernyő előtt a gyerkőc.

Soproni Diána: Nekem nincs. De szerintem a mai világban, amikor minden arról szól, hogy mindent ki kell posztolni Facebookra, mert különben meg sem történt, fontos lenne mindenkinek, és nem csak a lányoknak, nőknek a figyelmét felkelteni, hogy nőként is meg lehet ezt csinálni. Mert azért ha visszanézzük, elég sok nő is jeleskedett mérnöki és más, hagyományosan férfiasnak mondott tudományos területeken. Ott van például a film azokról a színesbőrű matematikus nőkről, akik az űrverseny idején tevékenykedtek a NASA-nál. És a kémia területén is voltak nagynevű nők, akik az akkori társadalmi helyzetük alapján is csodára méltóak az eredményeikért.

‍

Szerinted mennyire családbarát szakma a szoftverfejlesztés?

Rábel Katalin: Cége válogatja, de szerintem jórészt az. Elég rugalmas munka. Igazából mindenkinek csak egy számítógépre van szüksége és teljesen jól el lehet végezni a munkát akár otthonról is. Nekem pl. szabadabb az időbeosztásom, mert én COVID-helyzettől függetlenül is itthonról dolgozom, meg egyedül. Ezért, hacsak nincsen valami, amihez tényleg ott kell lennem személyesen, akkor én bármikor fel tudok állni, így könnyű a család igényeihez igazítani a napomat.

Soproni Diána: Nem hinném, hogy kevésbé lenne családbarátabb, mint mondjuk egy könyvelő szakma. Ha egyszer egy nő családot akar alapítani, akkor úgyis félre kell tennie a munkát, mert valljuk be, a nőknek más esélyük nincsen, ha családot szeretnének. De nálunk egyébként jellemző a rugalmasság, akár napközben is el tudok intézni olyan hivatalos dolgokat, amiket sajnos csak munkaidőben lehet. Olyan megbeszélést, amin az ügyfél is jelen van, már nehezebben pakolgat az ember, de azt általában előre lehet úgy igazítani, hogy ha például valakinek el kell ugrani  a gyerekért az oviba, akkor ne legyen ütközés belőle.

‍

Hogyan telik egy átlagos munkanapod? Milyen feladatokat látsz el?

Rábel Katalin: Reggel elvisszük a gyereket oviba és aztán leülök délelőtt kb. 10-11-ig, attól függően, hogy kell-e ebédet főzni. Mindig be szoktam iktatni egy kis házimunkát, mert egyrészt jó arra, hogy ne csak üljek egész nap, másrészt meg legalább el lesz mosogatva. Délben eszünk, utána visszaülök és ugyanez még egyszer este ötig, amikor mindenki hazajön. 

Ami a feladataimat illeti, azt szoktam mondani, hogy a CEO-tól a takarító néniig mindenki én vagyok. Foglalkozni kell azzal, hogy mi mennyibe kerül, mire van pénz. Nincsen könyvelőm, így azt is magamnak kell csinálni. A HR is én vagyok, ha valakit meg akarunk bízni egy munkával, akkor meg kell nézni, hogy alkalmas-e, esetleg tesztfeladatot csináltatni vele, lebeszélni a részleteket, rendezni a papírmunkát, kifizetni. A projektmenedzsment is az én feladatom, előre össze kell írni, hogy mik a feladatok, ez mikorra lesz kész, mi az, amit esetleg ki kell hagyni, bele fog-e férni, stb. Emellett írok, rajzolok, animálok és programozok is.

Soproni Diána: Így, hogy nem kell utaznom az irodába, mert home office-ban dolgozunk már 2020 márciusa óta, némileg könnyebb lett, tudok kicsit tovább aludni például. Nem 7-kor kelek, hanem mondjuk 8-kor vagy fél 8-kor mikor hogy. Így nyugisabb a nap, mert itthon meg tudok rendesen reggelizni. Nem rohanok a HÉV-hez, mint egy őrült, hogy le ne késsem. A mostani csapatomban elég későn van a daily meeting. Fél 11-kor kezdődik,  úgyhogy előtte még el tudok készülni, frissíthetem a ticket-et, amin éppen dolgozom, vagy ha valami kérdésem van valakihez, akkor azt össze tudom irkálni, vagy még be tudok valami mást fejezni előző napról akár. Aztán tartok egy rövid ebédszünetet.

A délután már elég változó. Valamikor több megbeszélésem van, van, amikor refinement-ünk van, ahol átbeszéljük a ticket-eket, hogy  milyen feladatok vannak rajta, hogy mindenki érti-e, hogy mit kell csinálni, illetve szavazunk, hogy hány pontot adunk rájuk. Ez utóbbi attól függ, mennyi idő megcsinálni az adott feladatot. Kötelező túlóra nálunk nincs, átlagban napi 8 órát dolgozom.

‍

‍

Általánosságban mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a szakmádban?

Rábel Katalin: A marketinget kedvelem a legkevésbé, agyviszketésem van tőle. De még erről a területről is sokat tanultam. Statisztikákból levonni a tanulságot, hogy most akkor ez mit jelent, hányan néztek minket, hasznos volt-e a kampány, amit csináltunk, hozott-e több játékost vagy látogatót. Ez már olyan rész, ami engem személy szerint nem nagyon izgat, de muszáj foglalkozni vele, különben nem tudjuk eladni a játékot. Például eseményeket kell keresni, ahol ki lehet állítani a játékot, mindenre készíteni anyagokat, grafikát, esetleg videót, leszervezni, hogy live stream legyen, akkor arra is legyen valami tartalom, hogy miről beszéljünk, miért jó és miért fognak jönni emberek, hogy ezt megnézzék. Ez sok extra meló, ami nem a játék fejlesztésére megy el.

Soproni Diána: Amikor DevOps-osként megkapok egy olyan területet, amihez addig még közöm nem volt. Akkor rám jön az izgalom, hogy ez micsoda és hogy fogom megcsinálni. De aztán mély levegőt veszek és megbeszélem magammal, hogy a többit is meg tudtam csinálni, ami teljesen új volt. A DevOps egy nagyon szerteágazó terület, rengeteg minden van, amit meg lehet vagy meg kell tanulni.

‍

Mire vagy a legbüszkébb, ha a karrieredre zoomolunk?

Rábel Katalin: Egyértelműen a mostani játékunk (Behind the Beyond - Hetedhét Ország, a szerk.) a legnagyobb büszkeségem. Ez végre az, amivel tényleg foglalkozni akarok. Ez tényleg valami nagyobb, valami új, valami olyan, amire büszkének lehet lenni és pláne, ha belegondolok, hogy hány ember munkája van ebben a játékban. Ez a harminc-ötven ember közös munkája, amit így sikerült megszervezni - mert indie berkekben az a legnehezebb, hogy az ember találjon egy olyan csapatot aki elérhető, meg akinek ugyanannyira számít a játék.

Soproni Diána: Az egyik az, amikor egy ügyfelünk a COVID-os intézkedések után visszakért a projektre. A COVID alatt ugyanis az egyik ügyfelünknek meg kellett válnia a külsős csapattagok egy részétől, hogy azokat a munkavállalóikat tehessék a projektre, akiknek éppen nem volt min dolgozni a vírus okozta gazdasági következmények miatt. Így elköszöntek tőlem, az ügyféloldali csapattagok meg sajnálták, hogy nem maradhatok ott a projekten, és olyan megható volt ez az egész.

Aztán amikor lecsillapodott ez a korona dolog, helyreállt külföldön is ez a piac, és jelentkeztek, hogy szeretnének engem vissza. Jó érzéssel tölt el, hogy külföldi projekten így meg tudom állni a helyemet, és szeretnek velem dolgozni.

‍

Mit mondanál azoknak a lányoknak, akik szerint a szoftverfejlesztés a fiúknak való, a lányok amúgy nem képesek érvényesülni ebben a szakmában és nem is ilyesmire van huzalozva az agyuk? 

Rábel Katalin: Hülyeség. Marhaság. Nem fogod tudni addig, amíg nem próbálod ki, hogy tényleg értesz-e hozzá vagy tudsz-e ezzel foglalkozni. Ha egy kicsit is érdekel, tök mindegy, hogy mit mond a környezeted, próbáld ki! És ha úgy látod, hogy ez egy olyan dolog, ami téged érdekel, és ezt akarod csinálni, akkor hajrá! Például a játékfejlesztésben egy nagyon jó lehetőség az  ún. game jam-ek, ahol kipróbálhatod magad kb. tét nélkül. Ezek olyan néhány napos versenyek, amire bárki nevezhet, és egy nagyjából működő játékot kell elkészíteni pár nap alatt. Sok oktató anyag  van, ami ingyen elérhető online, bele lehet tanulni a játékfejlesztésbe, programozásba kvázi ingyen, csak csinálni kell.

Soproni Diána: Én nem érzem azt, hogy csupán azért, mert valaki nő, ne tudna megcsinálni ezt vagy azt, amit az emberek általánosságban férfias tevékenységnek titulálnak. 

Azt mondanám a lányoknak, hogy felejtsék el az emberek agyába beégett képet, hogy az IT-s férfiak egész nap ott ülnek a gép előtt, pattanásos az arcuk és elhanyagolt ruhákat hordanak, mert ez már nem állja meg a helyét. A közhiedelemmel ellentétben a fejlesztők nem feltétlen maguknak való, mogorva emberek, hanem segítőkészek is. Ha elakadt bárki bármiben, akkor segítik a másikat. 

És arra pedig, hogy nincs úgy huzalozva a nők agya, azt mondom, hogy át lehet huzalozni. Nézőpontváltást kell csinálni, mint mikor az ember a magánéletében elhatározza, hogy mától kezdve jobban figyel arra, hogy például egészségesen étkezik. A szakmai életben is működik ez. Annyit még hozzátennék, hogy szerintem a nők tök kreatívak, és a programozáshoz egy jó adag kreativitás is szükséges.